In memoriam a hűségbe zárt fájdalom

A második Nagy háború idején történt… Volt egy ifjú pár, szerelemben, igaz, egymásra talált élet, költemény. Néhány napos hét után a férjnek megjött a SAS-behívó. Sürgős, azonnal, siess! Elköszönni sem volt idő, zokogni kívül is, belül is lehetett, integetni vérző szívvel, és elmenni elszántan kegyetlenül. 

Elmenni messzi Muszkaföldre, ahol mondják, hogy lassan jár a posta és alig győzöm majd várni válaszod, de azért írjál és én is írok, mert közben Rád és hazagondolni jó. Elmenni nyáron dideregve, azt mondják, megfagyni is lehet, és parancs lesz ölni, ha kell, meghalni, nem tudom, kiért és miért, csakis érted mégis visszajönni, és a hazáért most elmegyek…

Itt maradni, így elengedni ölelésből, meleg ágyból, lemondani mindenről, titkos asszonyi, anyai vágyról, a szép tegnapról, mert azt is jobb lesz elfeledni… Álmodni félni, csak ablakkeretet nézni és abban Tégedet, évekre így beállni, nem mozdulni, csak várni és várni, napokat számlálni, mondd, hű fogolyként, rabságban élni meddig lehet…

Valahol nagy Oroszországban, valahol fogságba esni, túlélni minden csatát, és merni álmodni, hogy  fél karral is tudok majd ölelni és fél lábon is biztosan állni, ha valaki így hazavár, és az Te leszel, talán. A rádióssal elküldeni minden vallomást, minden percben otthon lenni százszor, ezerszer szeretni és csak szeretni, minden mást elhagyni, gyilkos…

Olvasd tovább itt: hunhir.info