A brit multikulturalizmus megfojtotta a szigetországot

Amikor 1997. május 2-án, a választások után Londonban reggel összegyűltünk az egyetemi kantinban, kialvatlan szemű angol kollégáimnak megjegyeztem: „Úgy néz ki, győzött a Munkáspárt.” Erre az egyetem dékánja sugárzó arccal felém fordult, és azt mondta: „Ez nem győzelem volt, hanem földcsuszamlás!” Pedig 1997-ben Tony Blair „csak” 12,5 százalékot vert rá a bugyuta John Major által vezette konzervatívokra.

Ez akkor kolosszális aránynak számított, ezzel szemben mára szinte senki sem lepődik meg azon, hogy a munkáspártiak jelenleg tizennyolc százalékkal vezetnek a közvélemény-kutatásokban a szétesőfélben levő, irányt vesztett brit konzervatívokkal szemben. A különbség csak az, hogy huszonhét évvel ezelőtt egy sármos, energikus vezető állt a brit baloldal élén, a mai, Keir Starmer pedig egy megfáradt, ötlet nélküli marxista politikai fosszília, akitől még a legelkötelezettebb szavazói sem várnak semmit.

A huszonhét évvel ezelőtti szocialista győzelemnél a szavazók többsége még nem értette, hogy az európai civilizáció egyik legkiemelkedőbb nemzeténél – churchilli kifejezéssel élve – a vég kezdetének lehettünk tanúi. Mondhatnánk azt, hogy egy Keir Starmer vezette kormány hatalomátvétele ezután a vég vége lesz, ha ugyan ez már a gyakorlatban évekkel korábban nem következett volna be. A brexitreferendum tudniillik a britek utolsó kétségbeesett és egyben…

Olvasd tovább itt: www.flagmagazin.hu