A SZFINX TALÁNYA (Pécsi Sándor esszéje)

Babics Imre Szfinx című költeménye titokzatos labirintus. A Gnózis eposzregény Salamon-csomója ez a jambikus lüktetésű, ódaszerű vers, mely szervesen nem illeszkedik a hexameteróceánba, mégis magába sűríti a mű paradoxontalányait.

Oidipusz megfejti a Szfinx rejtvényét, és ezért magára haragítja az isteneket. A válasz: az ember, aki kicsinyen négykézláb, felnővén kettőn, és öregen három lábon jár, mert a harmadik a botja. Ismerünk hagyományokat, hol bűn a tudás; Ádám kiűzhetik az Édenből, Prométheuszt sziklaszirthez láncoltatja Zeusz. A kíváncsiság a Szókratész előtti archaikus időkben nem volt erény. Hérakleitosz nem érvel, nem bizonyít, nem kérdez, hanem kinyilatkoztat.

Oidipusz, Théba királya az istenkísértő vidya helyett az avidyát választja, megvakítja önmagát, hogy megszabaduljon a vérfertőzés bűntudatától. A Babics Imre-vers az eredendő bűn adamant rudakat meghajlító planétaerői közt verdes. Hogyan lehetek bűnös azért, amit nem én tettem? Ki vetíti ezt a wayang bábjátékot, és ha nem mi magunk akarjuk cselekedeteinket, akkor miért mi szenvedünk minden hibás lépésért? Theirésziász, a jós borzalmas szavai: „Én nem látok, de látok, de te, Oidipusz egy napon látni fogsz, és nem fogsz látni.”

Az állat, akit magamban felfedeztem,

ő lesz valamikor utolsó keresztem.

Agyara kezemben pokol-küldte kés,

kifog mindenféle idióta teszten,

és le nem gyűri a…

Olvasd tovább itt: www.szilajcsiko.hu