Amikor egy ország hanggá válik – FAIROUZ  (Marsall Ágnes összeállítása)

Vannak művészek, akiknek karrierjük van.

És vannak hangok, amelyeknek hazájuk van.

Fairouz nemcsak énekelt Libanonról: élhetővé tette, még akkor is, amikor az élhetetlenné vált. A száműzötteknek hordozható hazát, a gyászolóknak imát, a megosztottaknak közös nyelvet adott.

Ezeket a sorokat egy személyes adóssággal írom: egy olyan ember adósságával, aki 2009-ben átszelte Libanont, mint ahogyan egy dallamot szelünk át, és aki taxiról taxira, kávézóról kávézóra, dombról dombra megértette, hogy Fairouz hangja nemcsak átszelte a tájat – hanem egyben is tartotta azt.

A szerény bejrúti körülmények között született Fairouz sokkal több lett, mint egy énekesnő: élő emlékezet. A Rahbani testvérekkel együtt nemcsak egy országról énekelt, hanem meg is alkotta azt – egy költői, idilli, lehetséges Libanont. Talán idealizáltat, de éltetőt.

Palesztináról énekelt szólamok nélkül, fájdalomról gyűlölet nélkül, méltóságról harag nélkül.

A polgárháború alatt elutasította a táborokat, elutasította a száműzetést, visszautasította az együttműködést. Hangja az utolsó közös nyelv maradt Kelet- és Nyugat-Bejrút között.

„Nem a politikusoknak énekelek. A népnek énekelek.”

1984-ben a „Le Beirut” egy mártírváros imája lett. 2020-ban, a kikötő felrobbanása után ez a hang olyan természetesen tért vissza, mint egy kollektív reflex.

Fairouz nem fellép. Szertartást végez.

Úgy…

Olvasd tovább itt: www.szilajcsiko.hu