Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1839)

Sors ellen eszköztelennek érezzük magunkat,

netán még kiszolgáltatottnak is, de csak akkor,

ha komolyan elhisszük, hogy az meg van írva nekünk,

megváltoztatni is csak az tudja, aki írta.

Így rögtön felugrunk mindenség tetejére,

mintha a Világalkotónak lenne a dolga,

hogy velünk foglalkozzon, legyünk oly fontos neki,

mint magunknak vagyunk, de ez szinte nevetséges.

Könnyen beláthatjuk, hogy a csillagokhoz képest

jelentéktelenül rójuk földi pályánk, azok

viszont kijelöltön haladnak, ma már jól tudjuk,

milyenen, és biztonságban járják égi utuk.

Mintha egy tál habot kiöntenénk az asztalra

és addig tekergetnénk ujjunkkal kacskaringón,

különböző sugarakkal, hogy csak pörgetettek

maradnának előttünk, csillagok évjárása.

Azaz körpályájának képzeletbeli rajza,

de ez sokkal bonyolultabb, mert egymásnak szintén

alá-fölé rendelt társai, körbe keringik,

félelmetes belegondolni a méretekbe.

Aztán még bolygóik is lehetnek, azoknak meg

holdjaik, ezért inkább olyan ez az égabrosz,

mintha Isten belecsapott volna a nullás

lisztbe, és majd később meg is permetezte volna.

Mindebbe a képbe nehezen fér be a lelkünk,

hacsaknem jelen voltunk szellemként teremtésnél,

és elindultunk kisbojtárként – megismerni azt,

amit sikerült létrehozni – göröngyös úton.

Kerülgette lelkünk a csillagokat, bolygókat,

sőt majd a Holdat is, mielőtt a Földre érve

testet öltött, de azért ez nem hagyott mély nyomot,

igen egyformára lettünk,…

Olvasd tovább itt: www.szilajcsiko.hu