Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1841)

A világ közepe mindig ott van, ahol élünk,

ott kellene legyen, életterünk közepében,

sosem vágyakoznánk el onnan máshová, hiszen

már mindenütt laknak, megtelt a Föld emberekkel.

Más volt a helyzet, mikor a jégkorszakban kisebb

terület nyújtott életlehetőséget hideg

és fagy miatt, menedékekben húzta meg magát

az akkori ember, s túléltek kisebb létszámban.

Fejükben, kezükben őrizték az időjárás

korábbi kedvező, melegebb idején szerzett

ismereteket, képességeket, s valószínű,

sok mindent csak közléssel adtak át utódoknak.

Nagy része elveszett előző vívmányoknak,

újra kellett kezdeni boldogulást megjavult

környezetben, mikor a föld művelhetővé vált,

mert napsugár méregtelenítette a talajt.

Onnantól kellene számítanunk magunkat, és

ez tízezer év körüli időszakasz máig,

amikor a mai életkörülményeket az

elődeink kialakították örökségül.

Következő nemzedékek számára, mivelünk

bezárólag, akik esetleg pusztulást hozunk

magunkra, ami gyászos újdonság, bizonyára

ilyen még nem volt, ezért erre válaszolnunk kell.

Azon túl, hogy a boldogulást keressük, sokszor

nem szülőföldön azaz a világ közepén, de

vándormadárként hideg elől, s nem visszatérve,

gyáván oda megyünk lakni, ahol tejet kapni.

Tejjel-mézzel folyó Kánaánt keres a föld népe,

állítólag újra, mert ez az élet rendje a

változásra válaszolva, attól megy a világ

előre, hogy a bátrabbak vállalkoznak menni.

Viszont ha valahol…

Olvasd tovább itt: www.szilajcsiko.hu