Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1877)

Eszmei dunyhafellegek ölelik körbe a

Földet, ráterülve testünkre-lelkünkre egyként,

megmelegszik alatta a szívünk, végtelenül

puha, mély, mesekaland benne forgolódásunk.

Gyerekkori emlék, mi örökké elkísér, és

álomalakban mindig jelen marad, csak már nem

emlékszünk rá, alvásunk is mintha ébren lenne,

kizárja az érzelemdús világot belőlünk.

Ritkán járunk képzeletben ott a felhők fölött,

hiszen ez a varázslat odalett repülőút

tapasztalatakor, ahol tényleg képet láttunk,

de nem az eszményit, nem gondolat-mennyországot.

Nem is társalgunk már az ottlakókkal, istenek

voltak ezek régen, a mindünkben benne

maradt ókoriaknál, ősembereknél, alig

figyelünk hozzájuk visszavezető jelekre.

Eszmevárat is építenek nekünk ilyesmi

elkerülésére, mi kizárásos alapon

működik, egyiket szeressük, a többit pedig

ajánlatos hanyagolni, megrontja a lelkünket.

S ha oda bementél, védeni fogod a mundért,

a falat, mi elválaszt azon túl lévő mezők

virágaitól, ahol méhzsongás hallik, örök

tavasz van, de neked a poklot kell benne látnod.

Hiszen elkötelezted maga a szellemileg

kifogástalanság mellett, észszerűnek látszik

kitartani a legnagyszerűbb ígéretében

kicsúcsosodó jelennek vélelme ügyében.

Igen nehéz észrevenni, tudatosítani,

hogy mi a tiéd ebben és mi rád kényszerített,

mit csupa jóakaród közvetített feléd, de

nincs garancia, hogy őket nem tévesztették meg.

Inkább igen, és ez évszázadokra menően

Olvasd tovább itt: www.szilajcsiko.hu