
Régebben a költőket is gyakrabban olvastuk,
kötetüket csak levettük a polcról s forgattuk,
és ez természetesebb mozdulat, könyvért nyúlni,
mint tenyér alatt „egérrel” érte kattintani.
Valahogy nehezebb lett a „könnyebb eléréssel”
hozzájutni, túl nagy a kínálat, és karban kell
tartani a névsort, mely címsor, megtalálás útja,
felvált minket a gép, láthatatlan memória.
Nem a miénk, hogy merre található Radnóti,
Ady, Kosztolányi, József Attila s Nagy László,
egyből tudjuk, nem kell a könyvélre írtat nézni,
s leemeljük, itt pedig csak nevüket beírjuk.
Néha, amikor valakit sokat keresünk, a
kezdőbetű is elég s már előugrik teljes
neve, más esetben meg más, mint amit szeretnék,
ebből is látható, milyen buta a rendszer.
Ezt megelégedéssel állapítjuk meg, de az
előnyeit ugyanúgy élvezzük, mint a hátrányt
felhánytorgatjuk, összességében viszont sok a
versenytárs, és nem költői magasságból jönnek.
Alábbról, ha az alantasabbakat igyekszünk is
kiszűri, de a hírek, színesen tarkálló kis
történések elveszik a figyelmet, az időt,
elveszünk a kínálatban, engedünk rangunkból.
Amit azzal vívtunk ki magunk előtt, hogy értjük
a mély gondolati költészetet, nyelvi bravúrt,
örvendünk, érzékenyen érintett ‒ társadalmi
gondokra, emberi sorsokra, mit hitelesen
inkább a művészi megragadás közvetíthet,
mint a bármennyire természethű fényképezés,
mindenünnen helyszíni beszámolók érkeznek,
Olvasd tovább itt: www.szilajcsiko.hu

