G.Fodor Gábor: Az okoskodások kora és a magyar alkat

Imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz
(Zrínyi Miklós: Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság)

Se szeri, se száma a magyar politikai gondolkodás történetében azoknak a gondolatkísérleteknek, amelyek a magyar sors, a magyar alkat kérdését a nemzeti megmaradás összefüggésében vetik fel. Különösen erős hagyományt képvisel ezen belül a kérdésfeltevés tragikus áramlata, amely a sorozatos katasztrófák, a fejlődés zsákutcái, a küszöbön álló nemzethalál kérdését valamiféleképpen a magyar lelki alkat és mibenlét meghasonlásával, vagy egyenesen megromlásával köti össze.

Tudjuk a kétlelkű Adytól, hogy „Zászlónk lehanyatlik untan, / Fáradtan biztatjuk egymást”. Együtt kutatjuk Németh Lászlóval, hogy „hol veszett el a magyar a magyarban”. Szekfű Gyula is Adyt visszhangozva írja, hogy „valahol utat vesztettünk”. Bibó István fő tézise – hogy mi, magyarok túl azon, hogy két háborúban rossz oldalra álltunk, a döntő pillanatokban pedig végzetes módon képtelennek bizonyultunk arra, hogy meglássuk saját helyzetünk valóságos adottságait és az ebből fakadó feladatokat, nem tudtuk megtalálni azokat a vezetőket, akik érdekeinket és szükségleteinket jól kifejezték volna, és a döntő pillanatokban végzetesen hiányzott vagy megzavarodott a közösség érdekeinek felismerésére irányuló…

Olvasd tovább itt: www.flagmagazin.hu